NEGYEDIK - Teljes káosz

Dr. Suga(r) felhasználó elérhető.

Dr. Suga(r): Itt vagyoook, ne hívogass már 

JungCookie: Van egy kis gebasz:[

Dr. Suga(r): Ember, remélem komoly a baj, miattad kiléptem a meccsből. Pittyegett ezerrel ez a szar, nem bírtam koncentrálni semmire se :/

JungCookie: vedd fel, légyszi

Dr. Suga(r): Hallod basszus, megint olyan szerencsétlenekkel kerültem össze, azt hittem ideggörcsöt kapok. Rendesen rángott a szemem meg minden xdd

JungCookie: FOGADD MÁR AZT A KURVA HÍVÁST

 - Haver, relaxálj. - Hallottam meg barátom már jól ismert, mély hangját, majd pillanatok múlva a képe is felvillant a kijelzőn, ahogy unott arckifejezéssel, az asztalon könyökölve valami ropiszerű cuccot rágcsál. - Mi a bánat van már megint?

Én is rákattintottam gyorsan a kis kamera ikonra és egészen a közel hajolva a gépemhez egy lomha intéssel üdvözöltem Yoongit. Enyhe bűntudatot éreztem, amiért álszent módon egész nap nem kerestem, és helyette Taehyung társaságát élveztem, de na. A kiszemeltemnek csak nem panaszolhatom el az efféle gondjaim! Különben is, mi ketten már annyit játszottunk együtt, igazán nem bűn picit másokkal is foglalkozni…

 - Baj van Teemoval! - Mikor a saját, jóval kisebb képemre pillantva realizáltam, hogy a fejtetőmön kívül szart se látni felettébb csodálatos lényemből, kelletlenül hátrébb húzódtam.

 - Ki a faszom az a Teemo? - Felvont szemöldökkel egy újabb hosszú, sós rúdért nyúlt, én pedig - mily meglepő és szokatlan tőlem - lassan a pityergés határán állva követtem tekintetemmel mozdulatait. Mégis mikor lettem olyan, mint valami menstruáló, szentimentális némber?

Megeresztve egy frusztrált sóhajt lehajoltam, és felkaptam a továbbra is a lábamnál tekergőző, még igen apró, fekete szőrcsomót a mellső lábainál fogva, hogy aztán fejemhez szorítva, csücsörítve bemutassam őt is a közben érdektelen tekintettel bámuló haveromnak. A kicsi, meleg test mozdulatlanul, pihegve tűrte a ráncigálást, miközben ijesztő, élénkzöld szemeivel meredten a számára talán furcsának tűnő, világító monitort bámulta. Talán nem értette, én hogy a lófaszba bírom ezt csinálni szabadidőm körülbelül hetven százalékában. Éreztem, hogy a szívverése jelentősen felgyorsult, így hamar befejeztem a mutogatását és finoman a combjaimra helyeztem, hogy aztán csitító, lágy szavakkal és gondos simogatással megnyugtathassam. Már hozzám szokott annyira, hogy ne marjon szét az összes létező helyen egy kis emelgetés miatt, de egyértelmű volt, hogy továbbra sem szereti az ilyesmit. Szar ügy, mert én meg igen.

 - Szerintem nincs baja. Óóóó, az öledben van? Irigy vagyok… - Hitetlenkedve bámultam a lebiggyesztett ajkakkal figyelő Sugára, aki ismeretlen okokból még nyújtózkodott is ültében, mintha ezzel megpillanthatná az asztal takarásában megbúvó szőrpamacsot. És most a macskára gondoltam.

 - Hülye köcsög… - A cica hátáról lassan áttértem a nyakára, mire ő hálásan tenyerembe dörgölte pici buksiját. - Nem erről van szó.

 - Hallgatlak.

 - Az van, hogy szerintem mégsem fiú.

 - Te most szopatsz, ugye? - Jókedvű nyerítését hallva arcomat elöntötte a pír. - Fogd meg a lábát, húzd szét és nézd meg. Ha van töke, fiú, ha nincs, lány.

 - De nem érted! Én nem tudom eldönteni, hogy ez most mi…

 - Ember, ha nincs ott semmi, akkor feltételezem, hogy nem véletlenül! - Továbbra is viháncolva a szerencsétlenségemen valamit pötyögni kezdett a gépén, majd pár másodperc múlva komolyságot erőltetve magára újra felpillantott. - Hallod, ez durva. Amit most nézek, az egyenlő a macskapornóval.

 - Ez nem vicces!

 - Dehogynem. - Horkantására csak egykedvűen elhúztam a számat. - Oké, jólvan. Szóval, itt valami kettőspontról meg felkiáltójelről ír. Nézd meg, neki melyik van!

 - Itt, előtted? - Zavarom még nagyobb lett, ahogy lepillantottam a mit sem sejtő, boldogan tekergőző cicámra. - Szerintem nem szeretné, hogy mindenki lássa az izéjét. Fordulj el!

 - Jungkook, elhiszed, hogy nem érdekel a macskád picsája?

 - Nincs picsája! - csattantam fel rögtön, aztán elégedett vigyorát látva inkább elhallgattam.

 - Akkor fiú.

 - De mi a különbség?

 - Süti, ne szórakozz már! Van lyuk vagy nincs lyuk?

Bizonytalan pillantást vetettem a lomhán doromboló jószágomra.

 - Nem tudom, én ehhez nem értek!

 - Komolyan nem akarom elhinni, hogy ilyen sötét vagy!

 - Nem akarom a macskám nemiszervét fogdosni! Te mit szólnál, ha csak úgy benyúlnának a gatyádba?

Felröhögött. A köcsögje!

- Szerinted? Élvezném. - Fintorgásom látva ismét kacagni kezdett. - Na jó, várj meg. Átmegyek.

- Komolyan? - lelkesültem fel azonnal, de választ nem kaptam. Mire észbe kaptam, a képernyőn már csak a saját, döbbent arcomat láthattam. Letette a szemét!

Kedvetlenül álltam fel puha, a testhőmérsékletemtől kellemesen meleg székemből, Teemot pedig vékonyka karjaim közé véve kicipeltem magammal a konyhába. Kicsit rosszul esett a kocka lelkemnek, hogy úgy ott kellett hagynom a gépem érintetlenül, mikor végre valahára rászántam a pihenésre az időmet, befejeztem hiányos tudásom foltozgatását, és történetesen akadt volna bőven időm hajnalig nyomni valami jó kis játékot. Na, mindegy. Azzal nyugtattam magam, hogy a gépház halk duruzsolására majdnem olyan jó elaludni, mint egy átgémelt nap után hullafáradtan kidőlni.

Ja, amúgy az első két napom egész jól eltelt haverom iskolájában. Fülemet-farkamat - jézusom, kezdenek átragadni rám Suga szándékosan megejtett, perverz megjegyzései - behúzva a lehető leginkább igyekeztem a háttérben maradni, ami többnyire sikerült is újdonsült barátaim mellett. Már egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy egy hónapot baszhatok az életemből. Sejtésem beigazolódott: itt némileg hátrébb jártak az anyaggal és pluszba még számomra követhetetlenül is magyaráztak, szóval az órákat vagy Tae társaságában töltöttem, végigbeszélve az egészet, vagy Sugával. Habár az utóbbi egy osztályba járt Jiminnel, a fekete hajú srác amint meglátott, hátraarcot vágott és lelécelt, amit nem mindig tudtam hova rakni. Végül is, nem mozdultam annyira rá a kiszemeltjére, szóval igazán leállhatna a köcsögösködéssel, nem?

Egy pillanatig sem kételkedtem Yoongiban, tudtam, hogy mindennemű szégyenérzet nélküli barátom képes ilyen minimális bejelentéssel, előzetes figyelmeztetés nélkül beállítani hozzánk. Nem csak én, de a családom is ismerte már a természetét, szóval ilyen esetekre mindig volt félretéve egy kis dugi nasi és cukormentes üdítő vagy narancslé, hogy azért mégiscsak jól érezze magát a vendég. Sejtettem én, hogy anyám meg is halna szégyenében, ha a házunkból valaki elégedetlenül távozna... A mi családunkban mindig is volt egyfajta úrias vonás, vagy faszom se tudja, minek kéne neveznem ezt. Születésem óta csak a tipikusan a koreai családokra jellemző felesleges, túlzott aggodalmakat és az idegességet láttam, na meg persze a görcsös megfelelni akarást még a kívülállók számára is. Na, nem mintha a haverom az lett volna. Lassan már ott tartottunk, hogy többet csücsült nálunk, mint a saját házában. Azért néha-néha megkérdezte, hogy zavar-e, ami mindig úgy sült el, hogy sosem tudtam volna rá igennel felelni. Igazából nem is akartam. Különben is, tegye fel a kezét, aki az egyenesen ennivaló, kiskutyákat megszégyenítő, elszomorodott pofija láttán kibírta volna, hogy ne ölelgesse és babusgassa halálra! Persze, ezeket a pillanatokat sosem bírta ki úgy, hogy ne tegyen rám és az olykor nemlétező férfiasságomra valami epés megjegyzést. Általában ilyenkor szócsaták alakultak ki, melyek végül értelmetlen, zavaros, veszekedést imitáló, nevetséges párbeszédekbe torkollottak.

Itt különben sem volt útba senkinek, egyfajta pótléknak vették a bátyám helyett, Suga pedig köztudottan szar viszonyt ápolt a rokonaival, így tartani se kellett attól, hogy a rokonsága mérges lesz, amiért sokáig kimarad.

 - Várj egy kicsi drágám, apucinak most dolga van - gügyögtem az idő közben kelletlenül a márványszínű, természetesen patyolattiszta csempére került cicámnak.

Azt hiszem, akkor egy hete se volt még nálam. Régóta szemezgettünk már egymással, de rohadt nehéz volt elérni, hogy befogadhassam. Összességében vagy egy kurva nagy zseni vagyok, vagy tökélyre fejlesztettem a veszekedési - vagy a hiszti? - készségemet, mert a szüleim alulmaradtak velem szemben. Gondolom minden elnyomott kiskölyök álma, hogy egyszer nagyobbnak és erősebbnek érezze magát az őseinél. Na, nekem egy pillanatra sikerült. Ez az Jungkook, életcél teljesítve! Ja, mégsem.

Teemo vidéki nagyim fészerében született további két testvérével együtt, valószínűleg valami kóbormacskától, ami felénk már önmagában elég elrettentő tényezőnek számított. A családom igazi nagyvárosi, bacifób ember lévén ódzkodott a piszkos, rendetlen kis lénytől, de én az első pillanattól kezdve oda meg vissza voltam az aprócska, akkor még patkányszerű izéért. Persze, megkaptam nem egyszer, hogy nem egészséges egy korombéli pasinak pont egy macskát babusgatni meg nevelgetni, de hát ez van, baszki! Meleg vagyok, kötve hiszem, hogy valaha is lesz gyerekem, szóval, ha egy macskát akarok tartani, akkor rohadtul macskát fogok tartani! Ha én úgy érzem jól magam, hogy a gyerekemnek hívom csórót, akkor abba onnantól kezdve senkinek nincs beleszólása és kész. Még azt sem bántam, hogy nekem kellett utána takarítani, és, hogy rengeteg pénzembe fájt rendbe tenni szegényt. Bár lövésem sem volt arról, mit eszik egy macska, vagy, hogy épp hova kakil, meglepően hamar összebarátkoztunk. Kiharcoltam a városi, emeletes lakásunkban a létjogait, ami azért nagy szó. Eljutottunk oda, hogy az állatgyűlölő szüleim is mosolyogva vakargassák meg az erősen gömbölyödő kis pocakját. Talán túlságosan profi gazdi vagyok?

Kezemben egy sütikkel megpakolt tálcával egyensúlyozva, roppant kulturált módon megpróbáltam valahogy a zoknis lábammal kinyitni a hűtő ajtaját. Maximálisan tudatában voltam annak, hogy ha most anyám meglát, valószínűleg derékba kettétör, így megpróbáltam a lehető leggyorsabban végrehajtani a kis akciómat. Fejben besaccoltam hány perc telhetett el, és mennyim maradt még a vendégem érkezéséig. Éreztem én, hogy valószínűleg most nem fog úgy rohanni hozzám, mint korábban, szóval ráérek még a dolgaimmal baszakodni. Ám hamar rájöttem, hogy túlvállaltam magam: kénytelen voltam kétszer fordulni, mert egyszerűen túl sok mindent akartam hirtelenjében felcuccolni a szobámba. Hát a fene essen belé! És még rám mondják, hogy nem vagyok jó házigazda… Morgolódva hagytam tárva nyitva magam után az ajtót, remélve, hogy az a bizonyos állott szag hamar távozik a hálómból és nem kell oxigénhiányban meghalnunk. Felráncigáltam a redőnyöket és kihúztam a sötétítőt, hogy aztán elborzadva megállapítsam: a szobám sokkal szörnyűbb állapotban van, mint azt alig fél órája, a félhomályban megsaccoltam. Na igen. A nappali a kellemes, meleg színeivel és tisztaságával tökéletesen tükrözte családom állítólagos harmóniáját, ahogy engem is a saját, már kevésbé pofás lakrészem. És nem, nem azért, mert én nem kaptam meg a lehetőséget, hogy egy lakberendező kiélje vágyait az amúgy nem túl nagy helyiségen. A falak halványkékje tökéletesen passzolt a fehér bútorokhoz, a rojtos, szürke szőnyeg pedig a sötét parkettához. Arról már nem én tehetek, hogy ki nem állhatom, ha valami túlságosan steril körülöttem! Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne túrjam fel a takarómat, vagy, hogy ne hajigáljam szét az asztalon a tankönyveimet. Mellékesen, ha nem ismerném magam, a rengeteg füzet meg miegymás láttán még azt hinném, zseni vagyok. Lófaszt. Életemben nem tanultam még, csak sajnos utolsó évemre valamennyire muszáj voltam elkezdeni.

Elhúzott szájjal meredtem egy darabig a polcomon lévő, állványokra aggatott parókagyűjteményemre, azon agyalva, hogy jó régen volt már az utolsó cosplayes jelenésem. Talán vennem kéne egy újat? Ezek amúgy sem valami minőségiek… Persze, nekem nem volt megengedve a hajfestés. Ember, még a színező se! Hiába bizonygattam, hogy márpedig az kikopik, a rokonaim mind elborzadva leragadtak annál a ténynél, hogy ahhoz ki kéne az egész pofám szőkíteni. Vagy ott, hogy emellett én fiú vagyok. Nos, igen, nem mindenki tudja könnyen benyelni a dolgokat. Éljen a nyitott, felvilágosult gondolkodás! Tae a narancsszínű hajkoronájával mégis az én műcuccaimra irigykedett...

 - Most csak hülye vagy, vagy olyan kicsi a faszod, hogy már azt sem tudod, hogy kéne egynek kinéznie? - A mély, kedélyes hangra összerezzentem.

Dühösen fordultam meg, hogy aztán szembe találjam magam a földön guggoló, épp a macskámat molesztáló Sugával és haragomat szinte azonnal átvegye a jókedv. Most nem kötekedésből, de látni kellett volna azt a fejet, ahogy összeráncolt homlokkal, erősen koncentrál szegény menekülni próbáló cica popójára!

 - Azért ne felejtsd el, hogy fürödtünk már együtt - kacagtam fel - A helyedben inkább meg sem szólalnék.

- Vicces vagy. - Ujjaival beletúrt a dús, fekete, néhol sötétbarnába hajló bundába, majd feltápászkodott a földről és ezúttal irónia nélkül folytatta. - De amúgy komolyan. Neked ezen mégis mi a halál nem volt egyértelmű?

 - Bocs, hogy nem vagyok egy szakértő és nem vágom a macskák nemiszervét! - vontam meg hanyagul a vállamat - Amúgy van nasi, ha kérsz.

Fejemmel a szoba közepén álló, alaposan megpakolt kis dohányzóasztal felé intettem, mintha csak tök véletlenül kerültek volna oda a cuccok és nem pedig érkezése miatt. Talán mégis ragadt rám valami anyámék mániájából a tökéletesség felé? Áh, biztos nem. Akkor nem nézne úgy ki a szobám, mint a vécé, amikor az első bulim után taccsrészegen telibehánytam.

Fél órával, két doboz ropival és egy egész liter gyümilével később már az ágyamon hemperegtünk és a tévében épp aktuálisan menő drámán kacarásztunk. Valahogy egyedül mindig szomorúnak találtam, ahogy a főhősnő a legkisebb dolgoktól is kipukkan meg sír, de választani azért mégsem tud a két palija közül, mellette azonban csak nevettem rajta. Tök poén volt, ahogy az összes jelenetet unott hangon kifigurázta, tökéletesen megfogva és kiemelve a sztori sablonosságát. Szerettem, hogy ilyen. Én például még az elcsépelt, lerágott csontokat is olyan áhítattal tudtam nézni, mintha nem is tudom mi lenne. Ő meg ezt szerette bennem. Anyám is benyitott egyszer, pont akkor, amikor csatornát váltottunk és megállapodtunk valami jó, kemény horrornál, én meg előrelátóan a tőlem kicsivel alacsonyabb haverom ölébe fészkeltem magam és vállára hajtott fejjel, félig behunyt szemmel vártam a pillanatot, hogy valami újonnan halálra ijesszen. Na ja, a férfias, kemény Kook. Tök menő, mondhatom. Természetesen ezután az egész ház tele lett kürtölve azzal, hogy a kicsi fiú megint a barátjával van - igen, számukra megmagyarázhatatlan okokból olyan értelemben -, tehát senki még csak ne is közelítsen a szobája felé. Magam sem tudom, miért, de apámtól elkezdve mindenki szentül hitte, hogy Yoongi a pasim. Nem értettem, mi olyan félreérthető ezen. Fel sem merült bennem, hogy talán csak én vagyok vak, és nem látom azt, amit mindenki hisz, hogy látok…

Haverom sötétedés előtt, valami sürgős dologra hivatkozva lelépett. Többször is lecsekkoltam a gépem, sehol nem volt senki elérhető, így hatalmas unalmamban szinte megörültem, mikor jóval később ugyan, de felfedeztem, hogy az ágyamban maradt a telefonja. Nekem megvolt az a szokásom, hogy a tokra hivatkozva mindig random hajigáltam a készülékemet és úgy tűnt, ezt kelletlenül is, de átvette tőlem. Le akartam dőlni egy kis időre, mikor felfigyeltem a hátamnak nyomódó, kemény tárgyra. Tudom, hogy elég köcsög dolog örülni más bénaságának, de valósággal feldobódtam, mikor rájöttem, hogy nem a sajátomat felejtettem megint a párnák között. Jókedvűen kapkodtam magamra valami vállalható farmert az elnyűtt melegítőm helyett, aztán pár perces szedelőzködés után már le is baktattam az emeletről és sietős mozdulatokkal magamra rángattam a cipőm. Úgy voltam vele, hogy anyáméknak felesleges bejelenteni távozásom, csak jövök és megyek. Amúgy is, ritka volt, hogy valami valós dologra hivatkozva meglátogathattam Sugát, így kifejezetten örültem a hirtelen adódó potya lehetőségnek.

A futástól picit csapzottan ugyan, de hatalmas vigyorral a képemen fordultam be barátom házának kapuján, hogy aztán előre is nevetve a reakcióján ráfeküdjek a csengőjükre. Bátorkodtam legalább ötször megnyomni, mert korábban szó esett arról, hogy családja pár napig most nem lesz otthon.

Az ajtó először csak résnyire nyitódott ki, és a kihajoló alaknak hirtelen csak a fekete tincsei szúrtak szemet, mert már ezek láttán is olyan mély döbbenet uralkodott el rajtam, hogy lejjebb nem is mertem pillantani. Aztán mikor észlelte, hogy ki vagyok, valamennyivel jobban, de éppen csak annyira, hogy én biztosan belássak - vagy inkább rá? -, nagyobbra tárta a nyílászárót.

 - Mit akarsz, Kook?

Felmerült bennem, hogy talán rossz helyre jöttem, de hiába futtattam végig reménykedve tekintetemet a környéken, a szomszédság túlontúl ismerősnek tűnt. Ahogy a hanyag magabiztossággal előttem álló, csípőre tett kezű fiú is.

 - Én… Visszahoztam Yoongi telefonját - nyöszörögtem, már-már kétségbeesetten.

 - Ja, aha. Eddig eléggé el volt foglalva, szóval még nem tűnt fel neki. - Tessék? - Azért kössz.

Kikapta kezemből az említett készüléket, majd egy fölényes, magabiztos és mindentudó mosoly után szó nélkül bebaszta előttem a fehérre mázolt ajtót.

Nem akartam hinni a szememnek. Baszki, baszki, baszki. Ilyen a világon nincs! Mi a szar?

Mégis mekkora az esélye annak, hogy pont Park Jimint találom csapzottan, izzadtságban úszó testtel, kipirult arccal, egy szál alsónadrágban legjobb barátomnál? Sőt, inkább mekkora az esélye annak, hogy ők ketten nem pont azt csinálták, amire ebből következtetni lehet, és amire valószínűleg ő maga is megpróbált az imént utalni?

HARMADIK - Szerelmi sokszög

 - Na, hogy bírod? - csapódott mellém egyik szünetben Suga, átkarolva vállaimat.

Nagyon reméltem, hogy kedvetlen, élőhalottakra hajazó arckifejezésem elriasztja és nem fog tovább faggatni, de nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Kemény, mi? Most nem azért, mert le akarom járni a sulid - kezdte, én pedig már itt sejtettem, hogy de, pontosan azért, és egy tudat alatti alázás várható tőle -, de gondolom kicsit nehéz átállnod erre a színvonalra. 

És igen. Mindig ez történt. Valahogy nem győzte nem megemlíteni burkoltan, hogy az én iskolám egy icipicivel az övé mögé került a rangsorban. Az meg csak hab a tortán, hogy mennyire büszke volt arra, hogy ő szegény körülmények közül került oda, ahova. Engem természetesen pedig lenézett kissé, amiért ilyen családi háttérrel nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Mintha az én hibám lenne, hogy nem születtem zseninek… Nem róttam fel neki, mert tisztában voltam vele, hogy a vérében van a versengés, és, hogy ennek ellenére ő az egyetlen személy az életemben, akiért a fél karomat odaadnám és fordítva is. Mondjuk, nem értettem, neki hogy fér össze a gémelés a tanulással. Mert, hogy nekem sehogy, az hótziher.

 - Legfeljebb kihagyunk pár LoL-meccset* - megeresztettem egy vérszegény mosolyt és innentől már tényleg lezártnak tekintettem a témát. Egy intéssel jeleztem, hogy én most lelépek, és mielőtt tiltakozhatott volna, diszkréten kiszivárogva a karja alól, majd befordultam az egyik folyosóra, hogy odaérjek időben a következő órámra.

Rövid kutakodás után bukkantam csak rá a teremre, ahová száműztek a nap hátralévő részére. Igazából, a korábbi – lehet őket így nevezni? - osztálytársaim új, ideiglenes órarendjét látva még szerencsésnek is mondhattam magam, amiért szerdán nekem mindössze csak kétszer kellett máshová vándorolnom. Nagyon nem értettem egyet az idióta beosztással, de ki vagyok én, hogy megcáfoljam a világ életemben hülyének nézett tanáraim roppant megfontolt döntéseit? Azzal vigasztaltam magam, hogy csak egy hónap, és vége. Befejeződik a felújítás és nem kell többé suttyomban, több, eltérő, idegen osztályközönségbe betolakodva a tengetnem a napjaim. Nem a beilleszkedéssel volt a gondom. Nem vágytam arra, hogy friss hús lévén most mindenki körül rajongjon, mert még a sajátjaim között se tartottak celebként számon. Az a tipikus eset voltam, akiről a szülők soha egyetlen szót se hallottak a gyerekeiktől, így amikor valahol elhangzott a nevem, csak lestek, hogy mégis ki a tököm ez a gyerek?, meg ilyesmi. Az, aki habár középsuliban megtalálta a lelkitársát, nem ott, ahol kellene: elzárkóztam a társami elől és még szünetekben is haveromat bombáztam tök érdektelen üzenetekkel. Csak, hogy ne érezze senki szükségét annak, hogy odajöjjön hozzám és kelletlenül, de beszélgetést kezdeményezen. Nekem ez megfelelt, sőt, egyenesen így éreztem jól magam.

Pontosan ezért kurvára meglepődtem. Épp a terem hátuljában üresen hagyott padok közül igyekeztem észrevétlenül befoglalni egyet, mikor rájöttem, hogy nem csak képzelődőm, és valaki valóban engem bámul. Nem mertem felnézni, így csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy az illetőnek rikító, narancssárga haja van és minden bizonnyal fiú. Döbbenetemet csak tetőzte a tény, hogy ez a bizonyos idegen egyszer csak levágta mellém a táskáját – jézus, mikor került egyáltalán ide? – és helyet foglalt mellettem. Áldottam az eget, amiért a padok egyszemélyesek voltak, és nem tudott teljesen betolakodni az intimszférámba. Hamar rájöttem, hogy legyek akármilyen nagyszájú, igazából csak egy kis beszari szerencsétlen vagyok, aki Suga árnyékában próbál menedéket keresni.

Tíz perce mehetett az óra, mikor a srác rászánta magát, hogy megszólítson. Arra a feltételezésre jutottam, hogy a vén csóka a táblánál bizonyára nagyot hallhat, mert a benn tartózkodó diákok közül egyszerűen senki nem volt, aki csendben, őt figyelve jegyzetelt volna. Mindenki lazán társalgott a környékén csücsülőkkel, én pedig kezdtem rohadtul kínosan érezni magam, főleg, hogy láttam a srácon, mennyire kikívánkoznak belőle a szavak. Szóval, tíz percig tűrte, hogy látványosan ignorálom a pisszegéseit meg úgy magát azt az idegesítően vigyorgó fejét az esetlen próbálkozásaival, majd megunva a dolgot oldalasan kihajolt és finoman, de úgy, hogy biztosan megérezzem, oldalbapöckölt.

 - Taehyung vagyok - töretlenül mosolyogva beszélt, ami egy idő után kezdett frusztrálni. Szinte rögtön meg is bántam, amiért az érintése miatt felé kaptam a fejem.

 - Oké - suttogtam vissza neki, majd visszafordultam a tanár felé.

Szerettem volna befejezni ezt a beszélgetést, de ugye, ő már megint máshogy vélekedett a dolgokról. Látva, hogy nem vagyok az a beszédes típus, nemes egyszerűséggel kettétépte a füzetének egy lapját - teszemhozzá azt, amin az a pár, azzal a tipikusan hanyag, beszarsz-milyen-ronda kézírással írt, korábban lefirkantott szó szerepelt - és arra kezdett el vadul, nyelvét kidugva körmölni. Persze, a fél osztály egy emberként fordult felénk a jellegzetes szakadó hangocska hallatán, én pedig hirtelen mindent megadtam volna, hogy olyan legyek, mint Teemo*. És itt nem a macskámra gondolok, hanem a League of Legends egyik legidegesítőbb hősére, akinek képességei közé tartozik többek között az, hogy pár másodperc alatt ténylegesen láthatatlanná váljon. Ó, mit megadtam volna ezért!

Végső kétségbeesésemben előkaptam a telefonom, és azt kezdtem el nyomkodni. Többször is végigpörgettem a névjegyeket, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, ki legyen az a szerencsés, akit boldogítani szeretnék. Suga már rögtön az elején kiesett, mert az utóbbi időben valami megmagyarázhatatlan feszültséget éreztem magunk között. A legszörnyűbb az volt, hogy úgy éreztem, mindez miattam van, mégsem mertem rákérdezni az okára.

Oldalra lesve feltűnt, hogy a gyerek már végzett és arra vár, hogy én is befejezzem a dolgom. Azt hiszem, ez volt az a momentum, ami rávett, hogy végül megnyissam a rég elfeledett haverom profilját és sietős pötyögésbe kezdjek. Taeyong nem veszett össze velem, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak mindketten megváltoztunk, találtunk más embereket, más ismereteket szereztünk, más dolgokat szerettünk meg és elhidegültünk egymástól. Én nem kerestem, mert minek, és ő sem engem. Mindenki eléri egyszer azt a pontot, amikor eltelik nagyon-nagyon sok idő és kész továbblépni. A korábbi, erős szálak annyira ellazulnak, hogy csak egy aprócska rántás kell nekik ahhoz, hogy elszakadjanak. Nálunk is ez volt. Elköltözött, és ezzel lezárt egy szép, hosszú időszakot kettőnk között. Észre sem vettem, hogy egy idő után már csak kellemes emlék maradt a múltamból, olyan, amire mindig mosolyogva gondoltam vissza.

Jungkook: Taeyong, ments meg T-T

Taeyong: Nem, te ments meg! Yuta kidobott.:[ Tudsz most beszélni?

Nem is bántam különösebben, hogy valószínűleg innentől kezdve róla lesz szó. Örültem a fejemnek, amiért szinte rögtön válaszolt.

Jungkook: Veled ellentétben én nem otthon meresztem a seggem. Órán vagyok.😅 Mi történt?

Taeyong: Nem bírta a távkapcsolatot, vagy mi a faszom. Szerintem talált mást, csak nem meri mondani :/

Jungkook: Most akkor megcsalt? Nemááár. Ő nem olyan.

Taeyong: Nem a faszt nem XD Nem akartam lejárni neked, mert tudom, hogy te bírod, de konkrét bizonyítékom is van rá v-v

Jungkook: Neked még az is félrelépésnek számít, ha ráköszön valakire.:v

Jungkook: Bocs haver, nem tudok melléd állni. Te is megcsaltad őt. Még velem is…XDD

Épp, hogy rányomtam a küldés gombra, máris egy galacsin landolt az asztalomon. Ah, miért is lepődöm meg, hogy egy ilyen értelmes gyerek azt hiszi, hogy a szárra gyűrt papírt ki lehet olvasni? Gondolataim ellenére mégis elmosolyodtam, amikor sikeresek kihajtogattam az alaposan megtépázott, félig vázlattal teleírt fecnit és leolvastam róla a szavakat. Meglepődtem a tök ennivaló, látványos seggnyaláson, meg a nyílt, felém irányuló rajongáson, mert nekem korábban még sosem volt ilyesmiben részem. Ami az illeti, nem is hittem, hogy lesz. Honnan ismer engem ez a kölyök? Sose vonzottak az ilyen édes fiúk, nekem mindig is jobban bejött, ha valakinek kifejezetten férfias kiállása van, ennek ellenére nem undorodtam a dologtól, sőt! Egyre inkább tetszett a helyzet.

Hát most nem cuki? Udvarolni azt nem tudott és leginkább egy túlbuzgó, lelkes óvodásra emlékeztetett, de aranyosnak gondoltam. Láttam, ahogy hatalmas, bárgyú vigyorral kíséri minden mozdulatomat és látszólag az sem izgatja különösebben, hogy épp lefoglaltam már magam valami mással. Előbuggyant belőlem a lelkiismeretem, és egyszerűen nem hagyta, hogy egy ilyen husi és tiszta fiút csak úgy, mogorván lekoppintsak. Mit sem törődve mobilom jelzésével, miszerint haverom épp üzent nekem, a padom fölé görnyedve visszaírtam. Csúnya dolog volt tőlem, de hirtelen már nem taszított a társalgás gondolata. Úgy voltam vele, hogy Taeyong most úgyis csak az italra hivatkozva szabadkozott pár sort, azt később is lerendezhetjük. Yuta dobbantása meg valószínűleg a legkevésbé sem viselte meg, őt ismerve. Akkor nem dugott volna félre fűvel-fával. Isteni szerencse, hogy nekem volt annyi lélekjelenlétem, hogy levakarjam magamról, mikor holtrészegen kitalálta, hogy újonnan szerelmes belém…

Nem tudtam nagyon ragozni a dolgokat, csak megköszöntem neki a bókokat, meg odabiggyesztettem a nevem. Aztán, hogy ne vegye azért elutasításnak, miközben felé hajolva átadtam neki a papírdarabkát, küldtem felé egy kedves, amolyan Jungkook féle, teli szájas mosolyt. Igaza volt Yoonginak, talán ideje lenne bepasiznom. Ha meg már így adódott, miért is ne? Ha magas labdát kap az ember, illik lecsapni.

A végigszemezett óra után Taehyung lehívott magával a büfébe, én meg persze lelkesen igent mondtam. Bevallom, kicsit azért jól esett, hogy nem kell egyedül császkálnom, főleg, hogy már nekem is erősen korgott szegény, reggel óta üresen hagyott gyomrom. Nem éreztem magam feszélyezve mellette, beszélt ő helyettem is. Konkrétan, míg leértünk az emeletről elregélte az egész életét, és mindenféle, számomra lényegtelen dolgot megkérdezett. Legnagyobb bánatomra kiderült, hogy nem egy titkos, fanatikus rajongóm, pedig fejben már mindenféle furcsa sztorit kitaláltam. Végül benyögte, hogy rengetegszer hallott már rólam Sugától, és kismillió közös képünket látta már, szóval mikor meglátott, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne környékezzen meg. Valahol még így is imponált a dolog. Mert, hé, egy helyes pasi megjegyezte a nevemet! Ennyi baszd meg, jöhet az apokalipszis is meg minden nyalánkság, az életcélom már teljesítve!

 - Várj meg itt! – kérésének eleget téve lehuppantam az ebédlő egyik üres asztalához és némán figyeltem, ahogy az izgága alakja egyre távolabb kerül tőlem. 

Nem egészen tudtam, mit tegyek. Semmiképpen sem akartam meghívhatni magam, mert habár maga volt a cukiság, ahogy igyekezett a kedvemben járni, szörnyen kínosan éreztem volna magam, ha úgy kezel, mint egy lányt. Mert az addig oké, hogy meleg vagyok, de könyörgöm! Túlzásokba azért ne essünk… Míg rá vártam, gyorsan visszapötyögtem haveromnak. Nem meglepő módon tényleg csak magyarázkodott, és szinte láttam magam előtt, ahogy kacagva gondol vissza arra a bizonyos, mindkettőnk számára kínos jelenetre. Nekem mindig is ő volt az élő példa arra, hogy miért jó vigyázni a kapcsolatokkal. Gond nélkül mondta mindenkinek oda, hogy szereti, csak, hogy bejusson az adott személy alsóneműjébe. Meg amúgy is, volt korábban egy szerelemfélém, ami eléggé elrettentett akkoriban egy időre a dolgoktól.

 - Szóval ott jártam, hogy a töritanár egy elmebeteg. De tényleg - észre sem vettem, mikor került vissza hozzám a Taehyung, ugyanis korábban hirtelen eszembe jutott, hogy még nem néztem meg, milyen heti hősök* vannak, és pótolni szerettem volna az elmaradásom - Mindig belémköt és szívózik velem. Pedig esküszöm, hogy én szoktam tanulni! Ha mindenki zseni lenne, mi lenne abban a poén?

Végre valaki! Valóságos energiabombaként pattant be mellém, én meg, mivel a legjobb formámat akartam mutatni neki, inkább kinyomtam mobilom. Reméltem, hogy értékelni fogja, hogy a számítógépem után második legmegbecsültebb dolgaim mögé helyezem a fontossági listán – arról nem is beszélve, hogy a LoL nulladikként így is vezette a sort -. Mindenesetre irigyeltem, amiért képes ilyen könnyen venni az életét. Felsejlett előttem, hogy nemrég még én is ilyen voltam, de nem akartam ezen rágódni és visszahozni az éppen, hogy elmúlt gyomorgörcsöm, szóval hamar elvetetettem a dolgot. Felkaptam az idő közben elém helyezett cuccok közül a három különböző szendvics közül egyet, és míg a csomagolással bajlódtam, gondoltam, itt az ideje nekem is felvetni egy témát.

 - Tehát - kezdtem, míg ő közben óvatosan, a lehető legtöbbször kezemhez érve kihámozta ujjaim közül a zsemlét és egy egyszerű rántással lefejtette róla a nejlont -, akkor te ismered Yoongit?

Pironkodva vettem vissza az immáron zacsimentes kajámat és megfeledkezve arról, hogy talán előbb oda kéne adnom az árát, majszolni kezdtem.

 - Yoongit? Mármint Sugát? - szokásos, lelkes vigyora sehogy sem akart lekopni az arcáról – Évfolyamtársak vagyunk. Az lenne a poén, ha nem ismerném. Amúgy tök jó srác, haverok vagyunk, néha szoktunk együtt gémelni, meg ilyesmi.

Elgondolkodva meredtem rá. Korábban is feltűnt, hogy haveromat még véletlenül se nevezné a rendes nevén, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Utolsó mondatánál felcsillant a szemem és hirtelen roppantmód megörültem, amiért kifogtam a gyereket.

 - Szóval LoL-ozol? - nem gondolkodtam, mielőtt beszélni kezdtem. Normál esetben ugyanis mindig bennem van egy kis tartás, hogy mi van, ha én értettem félre a dolgokat és majd csak értetlen pillantásokat kapok válaszul, ezzel maximálisan beégetve csóri fejemet. Mert igen, játékos keresi a játékost. Ez egy összetartó közösség, kéremszépen! Egy titkos, ki nem mondott szövetség! Ámen.

 - De örülök, hogy nem nekem kellett utalgatnom rá! Nevess ki, de én nem mertem konkrétan rákérdezni. - Vigyorogva megráztam a fejem. Annyira édesen viselkedett! Úgy éreztem, hogy mellette muszáj kihúznom magam és igazi férfiként, kezdeményezőbben viselkedni. Végül is, nem lehetek egy életen át kis beszari nyomi.

 - Én sem gondoltam magamról, hogy én pedig igen - lemondóan, mosolyogva megráztam a fejem - Yoongi nem mesélt semmit? Mi ketten vagyunk a legjobbak boton*! Nem találsz még egy olyan supportot*, mint ő! Még ilyen páros cosplayt is csináltunk egyszer.

 - Ne bassz már! - hitetlen fejjel meredt rám, aztán mikor rájött, hogy nem viccelek, felnyerített - El bírom képzelni Sonának* öltözve!

Gondolatban lepacsiztam magammal, amiért csak ennyit árultam el a dolgainkból és nem okoztam neki instant röhögőgörcsöt azzal, hogy majdnem eltalálta, és csak a karakterben tévedett. Meg kell hagyni, Suga bitang jól nézett ki Leona* szerkójában… Saját gondolataimon kacarászva rákérdeztem:

 - És te? Vagy ez már túlmutat a konforzónádon?

- Eléggé. Meg amúgy nem tudom, egyszer néztem meg, mennyibe kerül egy paróka és konkrétan rosszul lettem tőle.

Válaszán vigyorogva kaptam ismét elő a telefonom, hogy aztán rövid keresgélés után a képébe toljam magam, Yasuonak* öltözve. Nem mondom, hogy maga a fotó olyan nagy cucc lett volna, egyszerű volt és sütött róla, hogy egy nem túl hozzáértő lőtte, de a lényeg, azaz a szerelésem tökéletesen látszott. Ego nélkül, rohadt jól néztem ki a kis kardocskámmal, nagyon erotikus, mindjárt-megöllek fejjel meg fedetlen pocakkal. Komolyan.

 - Az te vagy? - az a döbbenet és csodálat, ami áradt belőle, hirtelen kizökkentett és kénytelen voltam elhinni, hogy valóban léteznek még ilyen cuki srácok. Mármint, azt ember azt hinné, ilyen korban mindenkinek csak az jár a fejében, hogy milyen érzés lehet valaki alatt, esetleg felett nyögdécselni, erre itt van ő, a kis gyerekes elméjével, és rácsodálkozik arra, hogy milyen menőn nézek ki telesminkelt pofával, egy faszántos kis szablyaféleséggel az oldalamon. Komolyan mondom, beszarás. Sőt! A nap vicce!

 - Elméletileg.

 - Egyszer majd meghívhatnál magatokhoz megmutatni az ilyen cuccaid. Ez a paróka még megvan? Basszus, ha lenne egy ilyenem le se venném egész nap! - hirtelen jött magabiztosságom elillant, és ismét megrökönyödve bámultam rá Taehyungra. Most mi van? Személyiségzavara lenne? Létezik, hogy valaki egyszerre aranyos, esetlen és ilyen határozott? Vagy csak full tudat alatt kéredzkedett fel hozzám kitudjamit csinálni? - Amúgy a kávét is neked vettem.

Elhúzott szájjal pillantottam rá a rég elfeledett kis papírpohárra, ami már csak magányosan álldogált, sajnos pont előttem. Felfoghatatlan volt számomra, hova a picsába tűnt az a rengeteg kaja meg minden, amit vett. Biztos ennek is feneketlen gyomra van... Épp azon gondolkodtam, hogyan utasítsam vissza az amúgy igazán hívogató illatú nedűt, mikor valaki a semmiből előteremve megelőzött, és a segítségemre sietett.

 - Nehogy megitasd vele, te szerencsétlen! - Yoongi éles hangja megfagyasztotta a hangulatot és egy az egyben eltépte a közöttünk lassan kialakulni kezdődő kis fonákot - Jungkook tejérzékeny, baszd meg!

Mi. A. Szar? Cseppet sem diszkréten arrébb löködte a leesett állal pislogó narancshajút és kettőnk közé fészkelve magát, lesújtó, szánakozó, de mindenekelőtt gyilkos pillantásokkal kezdte méregetni őt. Felvetődött bennem a kérdés: ezek mégis melyik univerzumban vannak baráti viszonyban? Ráadásul, csak, hogy tetőzze a dolgot, felkapta a nekem szánt italt, lepattintotta a műanyag fedelét, és végig a másik szemébe bámulva lehúzta azt.

 - Bocsánat én nem tudtam, hogy…

 - Dehogy, semmi baj - mosolyodtam el kedvesen, és egy pillanatra mérges is lettem Sugára, amiért ilyen köcsög módon viselkedett szegénnyel miattam. Hiszen tényleg nem akart rosszat!

Barátom dühösen felém kapta a fejét, hogy vitába szálljon velem, én pedig ezen felbátorodva jó erősen bokán rúgtam. Had döntsem már el én, miért haragszom és miért nem! Mi a lófaszért kell ilyen véresszájúnak lenni? Ráadásul nem bírtam nem észrevenni, ahogy a szomszédos társaságnál csücsülő, minket szuggeráló, babaszerű, fekete fürtös fiú a nem túl kedves megnyilvánulás hallatán felháborodva felpattant.

 - Ti meg honnan szedtétek már össze egymást? - sóhajtott fel végül a legkisebb, ezzel újra visszahozva Taehyungba az életet, aki újfent lelkes magyarázásba kezdett a „sorsszerű” találkozásunkról.

Kelletlenül tudatosult bennem, hogy legjobb barátom marhára nem olyan magányos, semmitmondó életmódot folytat mint én, és ez egy picit még jobban elkeserített. Úgy voltam vele, hogy amíg nem egyedül vagyok kis nokedli, addig nem vagyok szánalmas. De így? Tényleg ki kéne használom az időmet és szocializálódni kicsit...

 - Figyu Yoongi, ha már így alakult, egyszer igazán játszhatnánk egyet hármasban.

 - Tessék?! De azt mindig ketten szoktuk! Tudod, a supp-adc kapcsolat*! És… - Fogalmam sincs, milyen kifogást akart felvetni, mert ahelyett, hogy folytatta volna, csak beharapott szájjal, elveszett kiskutyapofával, leplezetlen szomorúsággal lehajtotta a buksiját.

Tae az asztallapra támaszkodva rám kacsintott, amit így a közöttünk kuporgó, felém bámuló másik nem láthatott. Én viszont igen, és ez bővel elég volt ahhoz, hogy mélyen elpirulva elkapjam a fejem.

 - Én is mehetek?

Még egy újabb betolakodó. Nagyszerű. Hátra sem fordultam, pontosan tudtam, hogy a minket végig sötét tekintettel bámuló kis fekete - akiről csak később derült ki, hogy Jimin a neve - döntött végül úgy, hogy nem csak hallgatja a szóváltást. Látva, ahogy még Sugánál is pofátlanabb módon, haveromat a lehető legtöbbször oldalba vágva a könyökével befurakodott közé, és a narancshajú közé, a másik sejtésem is bebizonyosodott. Ez bizony aktuál rohadtul szerelmes az én drága kiszemeltembe, aki úgy tűnik, ezt nagyon nem vette még észre. És a legjobb, hogy emiatt már rögtön az elején levágtam, hogy engem bizonyára nagyon nem fog csípni. Kurva fasza, egy szerelmi háromszögbe csöppentem! 

[Szegény Jungkook, annyira nem figyelt a matekórákon, hogy elfelejtett számolni. Ez már négyszög, drága... :V :V

Mivel kedves főszereplőnk oda meg vissza van a kedvenc játékáért, sajnos nem bírja megállni, hogy ne csempéssze bele valamilyen módon a szavaiba gémer mivoltát. Ennek örömére egy "kis" - bocsánat, ígérem, legközelebb visszafogom magam>< - szómagyarázat:

• LoL-meccs*: Leauge of Legends. A csata egy másik megnevezése. Tulajdonképpen ebből áll az egész játék. Egy-egy meccs akár 45 percig is elhúzódhat.
• Teemo*: játszható karakter/hős. Katt a nevére. A LoL sátánja. Borzasztóan édesen néz ki, de amúgy meg egy idegesítő, köpőcsővel köpködő karakter, akit sajnos a játékosok nem nagyon szívlelnek. Kook róla nevezte el a macskáját, és irigyli a képességét, amivel képes láthatatlanná válni, ha egy bizonyos ideig nem mozdul.
• Heti hősök*: A játék karakterei nem ingyenesek, azonban minden héten elérhető lesz pár (mindig más), egyfajta kedvcsinálóként. Ha valaki hőst szeretne vásárolni, akkor annak ez kapóra jön, mert próbálgathatja, hogy melyik is a leginkább neki tetsző.
• Bot*: A három folyosó (felső, középső, alsó) közül ez az alsó.
• Support*: Támogató karakter, képességeivel a csapattársait segítheti. Támadónak alkalmatlan.
• Sona/Leona*: Két támogató karakter. Katt a nevükre, szerintem a képek elárulják, miért nevetett Tae és Kook is. Egyébként, csak, hogy védjem Yoongi büszkeségét: Leona férfi újragondolásának öltözött be. 
• Yasuo*: Újabb hős. Katt a nevére a képért. 
• Supp-ADC kapcsolat*: A support védi/támogatja az ADC-t. Általában ők így, ketten vannak boton.:)]

MÁSODIK - Barátok

Szórakozottan túrtam legjobb barátom puha, még enyhén vizes tincseibe, őszintén remélve, hogy ezzel le tudom nyugtatni őt, és mintegy mellesleg magamat is. Persze, míg lefoglalta a billentyűzetem vad püfölése és a többi player szidása, én görnyedő alakja mögött álldogálva komoly, létező problémáimra próbáltam fejben megoldást találni.

 - A kurva életbe mostmár veletek! – hangos szitkozódására és arra a bizonyos csattanásra, miszerint az egeremet aktuál ismét földhözvágta, felkaptam fejemet, és egyáltalán nem meglepetten olvastam le a képernyőről a vereség szócskát. A még nagyon-nagyon kezdő, nagyon-nagyon béna csapatát elnézve azon lepődtem volna meg, ha nem így történik.

Igazából arról volt szó, hogy zuhanyzás után egyből lefekszünk aludni, de szokásunkhoz híven, meghallva az úgyfelejtett gépem halk, megnyugtató, duruzsolásszerű zúgását, arra jutottunk, még egy utolsó meccs belefér. Ez van, ha az ember felesküdött számítógépbuzi. Kedves házigazda lévén megengedtem neki, hogy ő játsszon, mondván, hogy én felbaszott idegállapotban sosem tudok normálisan gémelni. Végül is, ez igaz. Csapatjátékoknál rohadt nagy szívás, ha valaki bénán teljesít, mert ugye, minden embernek fontos, elhagyhatatlan szerepe van. Nem volt kedvem még így estére benyelni idegen emberektől, hogy rajtam köszörüljék mérgükben a nyelvüket. Máskor könnyűszerrel szemet hunytam az ilyesmi felett, de most valahogy nem ment. Az agyam kikapcsolt és folyamatosan a korábban történteken kattogott. Kurva jó ám, amikor természetedtől fogva rágörcsölsz minden faszságra, és hisztirohamot kapsz rögtön, ahogy picit is nem úgy alakulnak a dolgaid, ahogy azt te szeretnéd. Legszívesebben csak bevágtam volna pár jótékony bogyót és átaludtam volna úgy körülbelül az egész elkövetkezendő időszakot. Egyetlen szerencsém volt, hogy egy olyan embert tudhattam magam mellett, mint Suga. Mikor pityeregve felhívtam, mondván, hogy az idióta iskola szétkúrja a még idiótább életemet, és, hogy kezdek megint szétcsúszni idegileg, minden szó nélkül, hátrahagyva korábbi cselekvéseit rohant azonnal hozzám.

Röpke tíz percig szobroztam a bejárati ajtó előtt, kedvenc, sötétszürke pokrócomba bugyolált testtel, mikor hirtelen kivágódott a nyílászáró és berontott rajta egy hatalmas, dugig pakolt szatyorral a kezében. Szakavatott mozdulatokkal kapott fel, hogy aztán fenekemnél tartva arra kényszerítsen, hogy hosszú lábaimmal szorosan átöleljem keskeny csípőjét. Hüppögve, vállára hajtott fejjel tűrtem, hogy szapora léptekkel, minden szó nélkül felcipeljen az emeleti fürdőszobába, kihámozzon ruháimból és jobb ötlet híján bevágjon a zuhanyzóba. Nem is érdekelt, hová tűnt az édesség, amivel korábban beállított, amint elengedte időközben meztelenné vált testemet, a zuhanytálca egyik sarkába iszkoltam. Guggolva, apróra összehúzva magam, térdeimet átkarolva tűrtem bambán a hideg víz számomra inkább csak langyosnak ható simogatását. Azon agyaltam, gizda haverom mégis mikor szerzett ilyen izmokat. Mármint, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy hozzá hasonló aprócska, aranyos teremtmény lazán elbírjon engem, sőt, még lépcsőzzön is velem az ölében... Némán, gondolataimba temetkezve kuporogtam a világoszöld csempének döntött háttal, egészen addig, míg ő is kibújt saját ruháiból és óvatosan, esetlenül bemászott hozzám. Tisztában voltam vele, hogy a szűk hely bőven nem elég kettőnknek, de egy pillanatig sem érdekelt, hogy nyomorognunk kellett. Csak bámultam rá, néztem, ahogy össze-össze koccannak a fogai, míg hozzám hasonló testhelyzetet vesz fel, várva, hogy kinyögjem, mi bajom. A közben megállás nélkül hulló cseppecskék szaporán csordogáltak végig arcán, egészen az álla finom, már-már nőies vonaláig, majd onnan le hófehér, kecses nyakára, onnan pedig a szerencsésebbek még lejjebb és még lejjebb, egészen a… Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a frissítő zuhany végre megtette hatását és eloszlatta a fejemet beborító, tompa, szürkés ködöt. Újból rámtört a sírhatnék, és azért szerintem elég poénos, hogy a visszafojtott indulataim kitöréséhez az kellett, hogy lássam Suga férfiasságát. Beszarás, mekkora egy ferdehajlamos nyomorék vagyok! És nem azért, mert szégyellem a nemi identitásom. Egyszerűen csak ki az a világi idióta, akit már csak a haverja pénisze képes észhez teríteni? Észre se vettem, mikor nyílt szóra a szám, hirtelen azon kaptam magam, hogy végre beszélni kezdtem. Percekig pofáztam az értelmetlen, a nap folyamán megejtett filozofálásaimról, arról, hogy milyen szar is az élet, meg mennyire hiányzik a bátyám idióta képe, és persze azt sem hagytam ki, ami tényleg kiakasztott: hogy pont az utolsó évemben, a vizsgáim előtt jut eszébe a sulim igazgatójának, hogy ő most újítani akar. Magyarán szépen kipofoz pár termet – született köcsög a pali, szóval körülbelül az összeset -, addig a kölykök meg menjenek, ahova akarnak. Na jó, igazából nem bízott semmit a véletlenre és mindenkinek elintézte, hogy addig valamelyik környékbeli tanintézmény befogadja, de a lényeg gondolom azért átjött. Mivel mindenhol mások a szokások, máshogy haladnak az anyaggal és mások a nevelők, valószínűleg szar se fog tudni normálisan felkészíteni se engem, se az osztálytársaimat… Teszemhozzá, ha én itt most elhasalok, baszhatom a jövőmet.

Hátradöntötte fejét, egyenesen a székem puha támlájának, így mire észbe kaptam, már nem a fejtetőjét bámultam bambán, gondolataimba mélyedve, teljesen megfeledkezve magamról, hanem a monitor halványkék fényében úszó, sötét szemeit. Az meg csak mellékes, hogy tincsei helyett puha arcát cirógattam.

 - Kurva szexi lehetek, ha még te is így bámulsz rám – játékosan megnyalta ajkait, mintegy megfeledkezve arról, hogy élete egyik legszarabb meccsét tolta le alig pár perce, én pedig épp, hogy csak leálltam a hisztivel.

 - Persze, az vagy – mosolyodtam el erőtlenül, fel sem véve már a csipkelődéseit.

 - Na ne már, hogy te még mindig búvalbaszott vagy! – kacagott fel, aztán látva arckifejezésem mosolya elhalványult – Kook…

 - Soha nem akartam semmit se különösebben. Soha nem vágytam nagy dolgokra. Soha nem kértem senkitől semmit – suttogtam elkeseredetten és éreztem, hogy a beszélgetés kezd megint rossz irányba kanyarodni – Én csak azt szeretném, hogy bejussak egy normális egyetemre. Olyan nagy dolog ez?

 - Aigoo! Ne legyél már ilyen, esküszöm engem is lehangolsz – kelletlenül felemelkedett ültéből, hogy aztán szorosan magához vonva megölelhessen. Az már csak mellékes, hogy megfeledkezett a még mindig a derekán fityegő törölközőről, így az a hirtelen mozdulat miatt a földön landolt. Csekély lélekjelenlétem még elegendő volt ahhoz, hogy elmormoljak egy imát, amiért volt annyi esze, hogy magára vegyen egy alsót. Az együtt zuhanyzás az okés, de így, szemtől szembe szerintem megfutamodtam volna azon bizonyos testrésze láttán, barátság ide vagy oda.

Elveszetten bújtam meleg karjai közé, ismerve szándékait pedig óvatosan lábfejeire csúsztattam a hűvös padlótól hideg talpaim, hogy lassan, meg-meg billenve ugyan, de elinduljunk együtt az ágyam felé. Más helyzetben roppant romantikus lenne a szitu, de mi úgy nézhettünk ki, mint egy anya meg az épp járni tanuló, botorkáló gyermeke. Hatalmasat szippantottam a levegőből, tüdőm pedig megtelt a belőle áradó kellemes illattal. Nem értettem, hogy lehet, hogy ugyanazt a tusfürdőt használtuk, mégsem volt egyforma a belőlünk áradó aroma. Azt hiszem, ez is amolyan titkos Yoongis báj, amit ha akarná az ember, akkor se tudna megfejteni. Behunyt szemekkel hagytam, hogy lágyan vezessen, aztán megérezve, hogy sípcsontom finoman nekikoccant az célunknak, elengedve őt eldőltem a puha párnák között. Lehunyt szemmel, totál készen megvártam, míg Suga beengedi a valószínűleg még mindig az ajtóm előtt ténfergő, apró, újdonsült kiscicámat, akit szerettem volna így a nap végén még egyszer utoljára kedvesen megsimizni, de már kiszállt belőlem minden erő. Nagyszerű, mostmár a bűntudat is kieheti a májamat, amiért nem vagyok felelősségteljes gazdi! Haverom időközben visszakerült mellém, majd finom, lágy mozdulatokkal normális, alvó pozitúrába tornázta testemet. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, mi lenne velem nélküle. Mármint, ha ő nem ápolgatta volna a lelkemet, tuti, hogy valami apró szarság miatt előbb vagy utóbb a sírban kötöttem volna ki. Jól esett kicsit önzőnek lenni és hagyni, hogy pont egy olyan morcos, akaratos személy legyen velem odaadó és gondoskodó, min ő.

Mögém mászva átkarolta derekam és ismét teljesen magához húzott. Nem éreztem kellemetlennek, mindig is megnyugtatott a belőle áradó, bizalmat sugárzó kellemes hő. Nem tudom, létezik-e ilyen, de ha egy idegen emberrel érintkeztem, a testmelege valósággal hányingert váltott ki belőlem. Nincs különösebb oka, nem hiszem, hogy amolyan traumák okozták volna ezt, vagy ilyesmi, egyszerűen csak születésem óta voltak ilyen megmagyarázhatatlan, furcsa dilijeim. Tőle mégis jólesett még az is, ahogy tenyerével lassan beférkőzött fekete, elnyűtt trikóm alá és lassú, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte alhasamat, ezzel bőven átlépve a magánszférám határait.

 - Nincs semmi baj, Kook. Komolyan. Ne aggódj semmi miatt. Használd ki az alkalmat és relaxálj kicsit. Úgyis mindig sírsz, hogy magányos vagy. Legalább lesz időd megfogni végre egy pasit – beszéd közben ajkai végig a nyakamat súrolták. Ez is tetszett.

 - De miért pont most? Ez az utolsó évem! Minden hülye perc számít! Egyszer akarok tanulni és beleadni mindent a jövőmbe… – hangom a végére már egészen elcsuklott, ahogy kezdett újra előbuggyanni belőlem a hisztéria – Mi van, ha emiatt a vizsgákon lófaszt se fogok tudni?!

Örültem, amiért a fal felé fordultam, mert így nem láthatta, milyen pofát vágok – már megint.

- Az biztos nem emiatt lesz. Csak pihenj, jó? Annyira nem gáz, legalább az én sulimba kerültél. Még mindig nem te jártál a legrosszabbul – apró csókot hintett a bőrömre, és nagyon úgy tűnt, puha páráit nem szándékozik onnan már elemelni – Egy hónap nem a világ.

Na ja, az egyetlen pozitívum. Úgy baszott fejjel bele a sors a szutyokba, hogy azért még odahajított egy, már elszakadt kötelet. Persze, majd ettől minden jobb lesz, mi? Mert baromi sokra megyek azzal, hogy egy helyen leszünk…

Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem és a korábbi hanyagságom miatt is bizonytalan jövőm helyett próbáltam inkább valami megfogható, valós dologgal foglalkozni. Na, ez volt Yoongi perzselően forró lehelete. Kicsit sem tartottam furának a helyzetünket, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az efféle intim viselkedés talán azért már túlzás.

 - Nem tudom, mi lenne velem nélküled – motyogtam a párnámba, még számomra is alig hallhatóan – Szeretlek.

A lágy simogatás egy pillanatra abbamaradt, és mikor rájöttem, hogy már az egyletes, megnyugtató szuszogását sem hallom, felkönyökölve felé fordultam. Akarom mondani, fordultam volna, ha karjaival hirtelen nem húz még közelebb magához, ezzel meggátolva mindennemű cselekvésem. Hiába nyújtogattam a vállam fölött a nyakam, csak a félhomályban is vörös fülét láttam. Ezzel meg mi a lófasz van? Esetlenül tűrtem, hogy agyonnyomorgassanak, aztán óvatosan, egy pillanatra sem kibontakozva az öleléséből, valóságos kukacként addig tekergődztem és rángatóztam a takaró alatt, míg szembe nem kerültem vele. Keze így hasam helyett a fenekemet érintette, de nem igazán zavart a dolog, tudtam, hogy voltunk mi már kínosabb helyzetben is. Lebiggyesztett ajkakkal bámultam kifejezéstelen arcába, várva, hogy reagáljon valamit a kedves szavaimra, de nem tette. Töretlenül a valószínűleg a sok rágcsálástól megduzzadt ajkaimat szuggerálva egy pillanatra közelebb hajolt hozzám, én pedig kíváncsian vártam, mit szeretne, ám akármilyen harcot is dúlt magában, végül vesztett. Egy lemondó fejrázás kíséretében egyik nagy tenyerét tincseim közé futtatta, és megdöntve a fejem a mellkasához szorította buksimat, míg a másikkal a combomra markolt és közelebb húzott magához. Sóhajtva fészkelődtem még egy kört, testemet megnyugvást remélve a lehető legközelebb passzíroztam hozzá, jobb lábamat pedig átvetettem rajta, így hirtelen nem én, hanem már ő volt csapdába esve. Mosolyogva, meztelen, forró felsőtestéhez bújva hunytam le szemeimet. Egy percig se tulajdonítottam különösebben jelentőséget ezeknek a dolgoknak.

Végül is, erre valók a barátok, nem?

[NEM!! >< Éljenek a naiv karakterek... :v Tudom, ismét egy nem túl eseménydús rész. szerettem volna megint csak kihangsúlyozni a kettejük közt lévő, furcsa köteléket. Meg hát na, olyan cukik együtt. TwT Ja, és véleményeket továbbra is szívesen olvasok!^^]

ELSŐ - Egy darabka a múltból

Jungkook Pov.:

Sugával egy amolyan gémer összejövetelen találkoztunk először, több, mint három évvel ezelőtt. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok egy túl szociális létforma, így az elején netes ismerőseim hosszas kérlelése ellenére még csak el sem akartam menni. Azt hinné az ember, hogy végül a barátaim győztek meg arról, hogy tegyem meg, de nem. Egyetlen felvállalni mert, tőlem nem egy fél országgal távolabb élő haverom, Taeyong, épp külföldön pancsikolt valamerre, én meg voltam olyan cukorfalat, hogy nem kezdtem el még a nyaralása közepette is zaklatni a bizonytalanságommal. Saját magammal folytattam komoly és erkölcsös vitát, kismillió érvet és ellenérvet felvetve, melynek végül is egy icipici apróság miatt az igen felé billent a mérlege. Én ugyanis kurvára meg akartam már mutatni valakinek az amúgy még rohadt kezdetleges cosplayem, ha már heteket gubbasztottam fölötte nem sajnálva rá az időt és a pénzt. Korábban életemben nem hallottam még olyan dolgokról, mint a papírmasé, meg egyéb nyalánkságok, szóval nagyon bele kellett ásnom magam a dolgokba ahhoz, hogy valami viselhetőt hozzak össze. Nekem, aki mindig is a kelleténél jobban ügyelt az öltözködésére, marhára nem volt mindegy, mit aggatok majd magamra. Igaz, hogy már az első körben elakadtam, annál a résznél, hogy pontosan kinek is szeretnék a bőrébe bújni, de végül is viszonylag hamar megoldottam a dolgot. Roppant értelmes és logikus gondolkodásom arra késztetett, hogy egy olyan karakter válasszak, akit történetesen utálok. Így legalább nem lesz bűntudatom, amiért megrontom.

Aznap szinte teljessen megfeledkeztem a tényről, hogy korábban még csak el sem akartam jönni, és teljesen bezsongva rohangáltam össze-vissza a házunkban. Valóságos mérgezett egérként vertem a nyálam a legpitibb szarságok miatt is, hogy aztán, mikor kiderült, hogy pont miattam tűntek el nyomtalanul a cuccaim, saját magamat is elküldjem a jó büdös picsába. Mindig ez volt. Direkt úgy helyeztem el mindent, hogy később biztosan megtaláljam, végül mégis fordítva sült el a dolog és sehogy sem akadtam az adott holmi nyomára. Anyám derűsen kacarászva figyelte, hogyan próbálom a szalmaszőke parókát a fejemre erőltetni, ami amúgy sehogy sem akart normálisan kinézni rajtam, mert mindig kilógott alóla egy-egy makacsabb, sötét tincsem. Nevezzük önértékelési problémának, de még úgy, full szerelésben is úgy éreztem magam, mintha csak az Attack on Titan* Arminjának* egy béna, félresikerült utánzata lennék, nem pedig Ezreal*. Egyedül akkor nyugodott meg picit a hevesen verő, órák óta a helyéről kiszakadni készülő szívem, mikor a jegypénztárnál megvásároltam a belépőmet és megindultam egy kisebb emberhullámmal be, a hatalmas rendezvénycentrum belsejébe. A kismillió, az enyémtől sokkal bénább öltözetű kölyköt látva hamar leesett, hogy kicsit lebecsültem a buksim és viszonylag jó szerelést dobtam össze magamnak.

Délután három óra felé lehetett, mikor elértem a dögunalom határát. Kétszer jártam körbe az egész csarnokot, jellemző módon hiába találkoztam ismerőseimmel, senki sem kért fel, hogy csatlakozzak hozzájuk, szóval már erősen untam a dolgokat. Kedvetlenül nyomorogtam egy félreeső padon két tök idegen pasas közé szorulva, tudva, hogy ha felállok, azonnal beszivárog valaki a frissen felszabadult helyre, így jobb becsülnöm a fogyószámba menő ülőalkalmatosságot. Egyszerűen nem tudtam, mi a jó eget kezdjek magammal a hat körül esedékes, nyilvánosan játszódó League of Legends* meccsig, mely miatt felmerült bennem két hónappal korábban, hogy talán ki kéne majd látogatnom az összejövetelre, ha már ilyen szerencsés módon végre valahára a közelemben tartják. Borzasztóan csábított a tudat, hogy a kedvenc videósaim közül többen is részt vesznek majd rajta, és kíváncsi voltam, milyen eredményeket produkálnak együtt. Zsenge lelkecském bezsongott, hogy két, amúgy egymással folyamatosan versengő, japán srác is köztük lesz, akikről mintegy mellesleg a legelső pillanattól kezdve biztosra állítottan, hogy együtt vannak. Vicces, mert rá fél évvel ezt ők maguk is elismerték a nyilvánosság előtt. Éljenek Jungkook legendás megérzései!

Végül persze csak nem bírtam megülni a fenekemen. Hirtelen valamiért megmagyarázhatatlan késztetést kezdtem érezni arra, hogy ellenőrizzem az arcomra mázolt színes festék épséget. Gondosan ügyelve rá, hogy nehogy nekiütközzek egy-egy épp fotózkodó párosnak, vagy kisebb csoportnak, gyorsan hátraarcot vágva, szapora léptekkel a mosdók felé vettem az irányt. Pontosan tudtam, merre kell keresni, mert sajnos én olyan szerencsétlen egy anyagcserével lettem megáldva, hogy ha megiszok egy pohár vizet, azt bizony öt perc múlva már megérzem. És az benne a pláne, hogy még kétszer ennyi idő múlva már úgy vagyok vele, hogy kész, ennyi, én most azonnal összepisilem magam. Mint a rossz vénemberek, komolyan… Ám belépve a helyiségbe kellemetlen meglepetés fogadott. A mosdókagylónál egy hozzám rendkívül hasonló ruházatú, hófehér bőrű, lebiggyesztett ajkakkal koncentráló fiatal srác próbálta lesikálni halk szitkozódás közepette kezéről a számomra ismeretlen módon rákerült, hatalmas mennyiségű, fekete festéket. Balszerencsémre úgy helyezkedett, hogy a szűk folyosószerűséget szinte teljesen elfoglalta és nem fértem volna el sehogy sem mögötte. Milyen illetlen! Még csak fel sem néz! Rögtön előbuggyant belőlem a tisztelettudó - és csak mellékesen elkényeztetett, gazdag ficsúros - énem és keserű, epés megjegyzésekkel kezdte el hang nélkül szidalmazni a teljesen ismeretlen kölyköt. Egy pillanatra elszomorodtam, amiért korábban nem kopogtam le magam, mikor vigyorogva megállapítottam, hogy egyedüli Ezrealként vagyok jelen az egész kikúrt csarnokban. Arra jutottam, hogy bizonyára nem lehetek én a Sors kedvence, amiért ilyen előszeretettel baszogat ki velem.

Fel sem merült bennem, hogy az előttem szobrozó fiút hamarosan szinte le sem lehet majd vakarni rólam, az meg végképp nem, hogy a kapcsolatot még később is tartani fogjuk. Egy pillanatra sem hittem, hogy nem sokkal később már együtt fogunk ordítozni a hatalmas kijelzőt bámulva, hogy ki, mit, és hogyan csináljon a meccs közben, tudva, hogy úgysem hallják a játékosok a szavainkat. Ha valaki azt mondta volna, hogy a sulijaink szinte egymás szomszédságában helyezkednek el, hitetlenkedve képenröhögöm. Ha azt, hogy legjobb barátok leszünk ezek után, szintén. Ha azt, hogy egy napon fontosabb lesz nekem a saját életemnél is, megint csak.

Erre most itt vagyok, pár évvel később, még mindig egy hisztis, önbizalomhiányos, hülye nyomorékként, tudva, hogy ha valaki azt mondaná nekem, hogy Min Yoongi egy napon nem lesz az életem része, képenröhögném.


Attack on Titan*: egy japán animeadaptáció.
Armin*: az Attack on Titan egyik szereplője. Jungkook jelen helyzetben épp frissen fejezte be az első évadot, így a szőke, hosszabb tincsek láttán rögtön a hasonló küllemű fiú jutott eszébe.:D
Ezreal*: a League of Legends nevű játék egyik karaktere.
League of Legends*: valós idejű stratégiai játék, illetve online csatamező, mintegy mellesleg pedig a srácok kedvenc szabadidős elfoglaltsága. A történet során sokszor kerül majd szóba.

[Hát, egyelőre magam sem tudom, mi fog kisülni ebből. Szeretnék valami könnyed, humoros hangulatot teremteni, majd meglátjuk, sikerül-e. :D
Ha tetszett, valamilyen formában jelezd nekem!^^]